Bonn Ottó

Története

Bonn Ottó személyében a legnagyobb magyar sportdiplomaták egyike, a kajak-kenu sportág doyenje távozott az élők sorából 2020 februárjában.

A két század, két évezred alakja 1926-ban Olaszországban született, miután szülei a húszas évek gazdasági válsága miatt a déli országba költöztek. Bonn 12 éves koráig ott is élt, rendszeresen a tengeren evezett, kajak formájú, lapos fenekű, könnyű kis hajóját, szandolinját már itthon, a Lágymányosi-öbölben cserélte kajakra és kenura. Előbbi műfajban egyesben és négyesben, utóbbiban tízesben szerepelt, egészen 1947-ig versenyzett. 

Belátta, sportolóként nem visz magasra az útja, ezért már 1949-től titkárként dolgozott a hazai szövetségben, majd az Országos Testnevelési és Sportbizottság munkatársaként, evezős-, kajak-kenu és vitorlásszövetségi előadójaként ott lehetett az 1952-es helsinki olimpián. A legszívesebben egyébként erre a játékokra emlékezett – már csak azért is, mert a versenyhelyszínek közelsége miatt mind a 16 arany megszerzésének szemtanúja volt! –, holott ez csak az első volt a hosszú sorban, összesen 13 nyári és egy téli olimpián lehetett jelen.

Az emlékezetes 1954-es maconi világbajnokságon beválasztották a nemzetközi szövetség, az ICF igazgatótanácsába, a sportág egyik európai képviselője lett – a megbízatást szerényen a magyar versenyzők fényes franciaországi sikereinek tudta be. 1960-tól a szervezet második, majd 1970 és 1990 között az első alelnöke volt, emellett 1988-2000 között a főtitkáraként is dolgozott. A szabályváltoztatások kidolgozásán túl fontos feladatának tekintette, hogy növekedjen az ICF taglétszáma, és látványosabbá váljanak a versenyek, amelyek reformjáért ugyancsak sokat tett. Hogy eredményesen sikeresen tevékenykedett, jelzi, főtitkársága alatt 56-ról 112-re nőtt a taglétszám. 

A kajak-kenu viadalain kívül több jelentős esemény szervezőbizottságának volt tagja (1965-ös budapesti universiade, 1966-os szintén fővárosi atlétikai Európa-bajnokság), tíz évig a KSI igazgatójaként dolgozott (1971-1981), de vezette korábban a Budapesti Honvéd kajak-kenu szakosztályát is. Visszavonulása után az ICF tiszteletbeli főtitkára, az MKSZ tiszteletbeli elnöke és a Magyar Olimpiai Bizottság tiszteletbeli tagja volt. Munkásságát kitüntetések sorával ismerték el: Haza Szolgálatáért Érdemérem, ezüst fokozat (1970), Magyar Népköztársasági Sportérdemérem, arany fokozat (1987), Olimpiai Érdemrend (1995), MOB-érdemérem (2000), Esterházy Miksa-emlékérem (2001), Kajak-kenu Sportért Életműdíj (2001). 

Öt nyelven beszélt, a magyaron kívül olaszul, németül, franciául és angolul sem lehetett zavarba hozni, alázatáról sokat elmond, hogy az angolt akkor „fejlesztette fel”, amikor a francia után az lett a szövetség hivatalos nyelve.

„A sportág mindig felnevelt olyan edzőket, akik mindannyian kitűnően értették, értik a szakmát, akik mindig olyan edzésmódszerekkel dolgoztak, amelyekkel meglepték a világot” – beszélt arról 1985-ben, miért maradt a magyar kajak-kenu az akkor elmúlt négy évtizedben a nemzetközi elitben, és legalább ilyen fontosak voltak a nagyszerű hajóépítő mesterek és versenyzők is.

Tesszük hozzá: no meg a sportdiplomaták.

Kajak-Kenu & Szabadidő
Partnerek & Támogatók