Vajda Vilmos

Története

1949-ben az Építőkben tanult meg kenuzni a legendás Szabó Ferencnél. Hamar első osztályú minősítést szerzett, de válogatott nem lett, legjobb eredménye “csupán” egy országos bajnoki ezüstérem volt 1953-ban. Erről így beszél az Ahogy tőlünk telt című kiadványban: “Amikor ifjúsági versenyző voltam, még nem volt infrastruktúra sem itthon, sem külföldön. Nem voltak ifiversenyek és serdülő korcsoport sem volt. Együtt versenyzett három évfolyam (…) én a legjobb eredményemet 1953-ban értem el egy magyar bajnokságon, amikor Hernek István mögött, aki aztán 1956-ban olimpiai ezüstérmet nyert, második lettem. A katonaság után is nagyon szorgalmasan edzettem, versenyeztem önerőből, magamat finanszírozva, szeretetből, megszállottságból.”  

Tehetsége valójában edzőként, szakvezetőként teljesedett ki, a szakma minden lépcsőfokát megjárta. 1962-ben segítőt kerestek edzője, Szabó Ferenc mellé, és társadalmi munkában elvállalta a feladatot. 1965-ben befejezte versenyzői pályafutását, és mivel mestere, Szabó Ferenc az Ú. Dózsába szerződött, anyaegyesületénél előbb társadalmi munkában, majd mellékfoglalkozásban edzősködni kezdett.1969-ben szakedzői diplomát szerzett, és ekkor választotta élethivatásnak az edzői munkát, és főállású edzőként feladta remek civil munkáját egy elektronikai gyárban. Az Építőkben megkezdték az alaputánpótlás szélesítését, vagyis 13-14 helyett már tízéves kortól foglalkoztak gyerekekkel. A legfontosabb az volt, hogy megszerettessék velük a sportot, főként a kenut, mert kenuzni kevesebben akartak.  Ő adta a lapátot Vaskuti István kezébe, a sportág alapjaira tanította a Pétervári fivéreket, Szegedi Károlyt, Lichtenberger Tamást, és vezette Hingl László edzéseit. Edző-utódát is kinevelte: Koléder Vilmost és  Feövenyessy Attilát. A sporthivatal 1972-ben a szövetség szakfelügyelőjének nevezte ki, munkája során különösen szoros kapcsolatot alakított ki a vidéki szakosztályokkal. “Voltak már vidéki szakosztályok, de akkoriban indult több nagy állami beruházás a Duna mellett, és mi ezt a lehetőséget kihasználva hoztunk létre új bázisokat Pakson, Baján, Százhalombattán, ahol bajnokok sokaságát nevelték fel” – elevenítette fel azt az időszakot. 

Szakfelügyelői munkájához tartozott az edzőképzés szervezése is, amelyben mindig az újat kereste. Egy matematikus-fizikus bevonásával olyan szimulátort hoztak létre, amellyel laboratóriumi körülmények között, evezés közben mérhették a kajakosok-kenusok élettani mutatóit, ami egyedülálló volt az országban. Szakfelügyelőként a szakújság írása is a feladata volt. 

1986-tól szakvezetőként tanított a TF szakedzői szakán, 1989-ben címzetes docens lett. A szöuli olimpia után, 1989 januárjától a válogatott szövetségi kapitánya lett a lemondott Parti János után. Két olimpiai ciklust - a barcelonait és az atlantait - vezényelt le, ekkor született meg a női kajaknégyes rég várt aranyérme, és szárnyait bontogatta a kenus Kolonics György. 

A Magyar Sportújságírók Szövetsége hagyományos év végi választásán 1995-ben az Év szövetségi kapitánya lett.

1996-ban Vajda Vilmos befejezte több mint harmincéves, a magyar kajak-kenu sport sikerei szempontjából meghatározó szakvezetői pályafutását: saját kérésére nyugdíjba vonult, de elnöki tanácsadóként, majd a Szakmai Bizottság tagjaként tovább  segítette a sportágat. 

A sportágban eltöltött évekről így beszélt: “Csodálatos volt, mert megvolt benne a fokozatosság: a versenyzés, a tanulás a mester mellett, az önállóvá válás, aztán a motorosból kiszállva a szövetségi munka, az országos irányítás, a felsőfokú edzőképzés, az oktatás. (…) Egy valami ma is érvényes: ha valaki bizonyítani akar, nem létezik olyan, hogy munkaidő. Csak munka van.”

Kajak-Kenu & Szabadidő
Partnerek & Támogatók